Vasutaskritikus

A napokban igen kalandos úton jutottam hozzá Agatha Christie – Gyilkosság az Orient Expresszen című regényének legújabb, 2010-es gyártású filmváltozatához. Maga az alapmű 1934-ben íródott, és egy 1929-es utazás ihlette, amikor tizenegy napig vesztegelt a vonat a hó fogságában. A regényt meg is filmesítették, például 1974-ben Sidney Lumet rendezésében, és sajnos 2001-ben is készült egy amerikai változat. Utóbbira ne vesztegessük a szót, csak olvastam róla, de elég is volt. Köze nincs az eredeti regényhez, nem csak részleteiben de alapjaiban is megváltoztatták az eredeti művet.

            A legújabb film főszereplője David Suchet, aki egyébként a legtöbb Poirot film főszerepét is játsza. Annak ellenére, hogy Suchet szinte már összenőtt karakterével, mégis furcsa érzéseim voltak a film nézése közben. Ennek részben lehet csak oka, hogy az előző 1974-es film után egy ahhoz képest egészen más karakterű és habitusú Poirot nyomoz, de ha valaki nem csak filmen ismeri, hanem el is olvasta a történetet, akkor is érezhető némi ellentét. Mindehhez ugyanakkor hozzátartozik az is, hogy az első film Albert Finney által alakított Poirot-ja sem az igazi, lehet hogy csak nekem, de túlságosan mesterkéltnek tűnik. Véleményemmel egyébként nem vagyok egyedül, a legjobban ezt úgy fogalmazta meg egy Agatha Christie rajongó, hogy Finney eljátsza (szerintem néha talán túl is játsza) Poirot-t, míg Suchet maga Hercule Poirot. Finney nagy szerencséjére a magyar változatban ez nem tűnik ki olyan élesen, ugyanis mint tudjuk egy jó szinkronszínész sokat tud dobni egy filmen, Csákányi László pedig jól értette a dolgát és kihozta a karakterből amit lehet. És akkor még nem beszéltünk arról a szereposztásról, ahol a legapróbb szerepekben is olyanok játszanak mint Anthony Perkins, Ingrid Bergman vagy Sean Connery. Maga a film cselekménye jobban illeszkedik az eredeti történet hangulatához, a sok kiváló színésszel pedig nem volt nehéz jó filmet csinálni.

            A bevezetőben említett új film sokban különbözik elődjétől. Lassúbb, gondolkodóbb, kicsit talán sötétebb is végig a hangulat, ellentétben az előd produkció pörgős eseményeihez képest. Poirot is egészen más, csöndesebb és megfontoltabb, talán közelebb áll a regények Poirot-jának jelleméhez, maga a film mégis rossz irányba ment el, különösen a végén. Természetesen mindkét filmben vannak olyan kisebb részletek és momentumok amik eltérnek a regény eseményeitől (például, hogy a könyv egy másik vonaton, a Taurus-expressz történéseivel kezdődik), ennek oka nyilvánvalóan a két műfaj közti különbségekből adódik, és voltaképpen nincs sok jelentőségük. Ugyanakkor a film készítői túl drámaira, a kelleténél moralizálósabb irányba terelték az eseményeket és ez idegen az alapműtől. (és ezért az első filmtől is). A végső nagy jelenetben pedig amikor Arbuthnot ezredes fejében elgurul a pirula és eszét vesztve elkezdi betárazni a pisztolyát, hogy majd jól lepuffanta Poirot-t és Bouc-ot, az volt a csúcs hülyeség. Túl azon, hogy ez megint csak sehol nincs az eredetiben, ki merném jelenteni, hogy a harmincas években egy angol főtisztnek eszébe sem jutna ilyesmi. Még akkor sem, ha előtte éppen gyilkosságot követett el, tekintve, hogy az áldozat alaposan rászolgált arra amit kapott, az elkövetők voltaképpen „csak igazságot tettek.” Ha a valóságban történt volna meg ez az eset, Arbuthnot ezredes emelt fővel vonulna a sittre. De a végén Poirot is kissé jobban elragadtatta magát a kelleténél, nem jellemző, hogy ő ítélkezzen, és főleg nem tenne ilyen erkölcsi kirohanásokat. Valahogy ez nekem nem hiteles.

Mindent egybevetve nálam még mindig az első (1974-es) film viszi a pálmát, aki még nem látta, feltétlenül nézze meg, vagy még inkább olvassa el a könyvet!