A minap egy érdekes történetet olvastam az >indexen<. Jóember ül a vonaton, és mit tehetne mást, mint netezget és olvasgat a tabletjén. Jól teszi. Út közben valamikor megunhatta, mert a kütyüt betette az ülés támlája mögötti zsebbe. Ezt már nem jól tette, de ez még nem lenne éppen bűn. Aztán szépen ott is felejtette. A hülye. Én legutóbb általános iskolában hagytam el egy pár tornacipőt (nem tornaórán), azóta megtanultam nem elhagyni a dolgaimat. Mindegy. Nem is róla akartam írni, hiszen nem ő az egyedüli hülye az országban, inkább az utána kerekedett történetről, ami olyan szép, hogy ha nem írták volna, hogy nálunk történt, akkor is azonnal tudtam volna, hogy ilyesmi csak a magyar vasúton lehetséges.

                A fájdalmas felfedezés után (hogy nincs meg a tablet), természetesen azonnal hülyeséget kezdett el csinálni a barátunk, ugyanis felhívta a Máv-ot. Miután online követni tudta a tablet pontos helyzetét, feltételezett annyi rugalmasságot és segítőkészséget a Máv igen tisztelt dolgozóitól, hogy majd megkeresik neki a kütyüjét. Ebben sajnos óriásit tévedett, ugyanis a telefonos hölgyike a saját nevét sem merné leírni, ha arra nem kap írásbeli rendelkezést legalább három főnökétől, ami még optimista becslés is, hiszen már régóta tudjuk, hogy a magyar vasúton minden egyes dolgozó emberre legalább öt főnök jut. A vonaton tehát senkit sem lehet felhívni. És pont. Pedig van ám telefonja a jegyvizsgálónak is. Ja, hogy senki sem tudja a telefonszámát? Minek is kéne tudni? És ha egy elveszett gyerek lenne a vonaton? „Majd a vagyonőr megtalálja, tessék hívni pár óra múlva!” Azt már meg sem említem, hogy ezek a vagyonőrök annyira kurvára megbízhatók, hogy szinte biztosan leadnak mindent amit találnak! Természetesen a vagyonőrt sem lehet felhívni, sem a főnökét, sem a céget, de még a kurva vasútállomás telefonszáma is titkos!!! Ha ugyanis az a jóképességű vagyonőr tudná, hogy keresik a cuccot, akkor talán nem tenné zsebre, kockáztatva hogy lebukik és kirúgják. Már, ha ezért egyáltalán kirúgás jár a Mávnál és környező cégeinél. Ha valahol milliárdokat lehet sikkasztani következmények nélkül, nehogy már egy tabletet ne lehessen szájbavágni büntetlenül! Naná, hogy nem is lett meg a vonaton. Hogy ki vitte le róla, azt nem tudni, lehet hogy egy utas, lehet hogy a vagyonőr. A saját privát véleményem az, hogy az utóbbi, ha minden vonatot végig kell járniuk, bizonyára nem egyszer találtak már vonaton hagyott értékeket, tudják hogy hol szokták ezeket felejteni. Például az ülés mögötti hálós zsebben, ahol fekete háttér előtt egy fekete valamit nem feltétlenül lehet csak úgy futtában leszállás közben könnyen kiszúrni. No de ez is mindegy már, a tablet online közvetíti a tulajdonosnak a saját ellopását, közben a vagyonőrök a telefonban vonogatják a vállukat. Mit lehet most tenni? Na? Több mint egy órával azután, hogy észrevette az eltűnést, eszébe jut emberünknek, hogy tán a rendőrség is tud segíteni. Nosza, telefon… és lám, értelmes emberek is vannak. Tíz perc után már a feltételezett helyen vannak, ahová a kütyü online közvetítette az útvonalát, kérdezősködnek, követik az eseményeket, egy szóval teszik a dolgukat. A végén már meg sem lepődöm, hogy meg is találták a cuccot! Én valahogy így képzelem a hatékony intézkedést, az élet bebizonyította, hogy a rendőrség jól is tud dolgozni. Ugyanezt a vasutasokról nem lehet elmondani. Merev, rugalmatlan, nemtörődöm és közönyös (függetlenül attól, hogy ettől még lehet, hogy udvarias), a segítőkészség legapróbb jelét sem mutató, és valószínűleg a jellegéből adódóan erre teljesen alkalmatlan is, egyszóval töketlen balfasz bagázs! A legszomorúbb azonban az, hogy azok közül akik a legkönnyebben segíthettek volna (hiszen ismert volt a pontos helye és csak pár métert kellett volna sétálni érte), mindenki teljes érdektelenséget tanúsított (természetesen a telefonos ügyfélszolgálatra gondolok), és mindezek után szinte biztos hogy még csak rosszul sem érezték magukat...